„Dorkához
mindennap járnak emberek, problémával küszködnek, sokan nem tudnak belőle
kilépni. Úgy gondoltam, én is egy csomó mindenen keresztülmentem, nekem is
megfordult a fejemben, hogy felakasztom magam a fogdán. De ahogy kiszabadultam,
rájöttem, milyen erős vagyok igazság szerint. Különben nem éltem volna túl
mindazt, ami velem történt. Ebből talán tudnak tanulni az emberek, hogy ki kell
állni magunkért, és túl kell élni az egészet, akármilyen problémánk van.” --- aki többre kíváncsi, az klikkeljen a fenti linkre, és olvassa el az Origo írását. Az írást, melynek főhőse Oláh Attila, a Tévelygőkért Alapítvány tapasztalati munkatársa. A Balassagyarmati Fegyház és Börtön Mesekör programjának egyik meghatározó egykori és mostani alakja, aki hamarosan egy újabb fontos szerepre készül: ismét apa lesz.
"Rendszerint másoktól idézek, de neked most eredeti John Smith sorokat küldök. Nem valami költőiek, de igazak. Igen, a börtön érzéketlenné tesz, de rákényszerít, hogy észrevegyük, mi a legfontosabb. A család és a hűség. Mi elítéltek, tudjuk, hogy a börtönben egyik sem létezik. Tehát ne menekülj az elől, akivé váltál – elítélt. Fogadd el, fejlődj tőle és többé nem veszted szem elől az igazi értékeket." Részlet "Az elítélt" c. filmből...
2015. november 30., hétfő
Élet a börtönévek után... - gondolatok Otis Johnson története kapcsán
„Az életem, miután 44 évet letöltöttem a
börtönben…” – valahogy így lehetne lefordítani annak a videónak a címét,
ami a közelmúltban bejárta a világot. Otis Johnson 25 évesen került börtönbe, ahonnan
69 évesen, 2014 augusztusában szabadult. A hosszú tartamú, negyvennégy éves
szabadságvesztés büntetést a férfi emberölés miatt kapta, egy rendőrgyilkosság
elkövetését követően. A szabadulás ideje eredetileg korábbra esett volna, azonban
mielőtt elhagyhatta volna a bv. intézetet, még le kellett töltenie egy
nyolc hónapos büntetést, amit még egy tizenhét éves korában elkövetett bolti
lopás kapcsán kapott.
A férfi
társadalmi visszailleszkedésének, a mai modern világba való kikerülésének története
kiemelt figyelmet kapott. Johnson az Egyesült Államok lakosságának csak egy
rendkívül csekély hányadát reprezentálja. A volt elítélt szabadulását megelőző
esztendőben, 2013-ban megközelítőleg 3900 olyan személy szabadult, aki legalább
húsz év tartamú szabadságvesztés büntetést töltött le, ami kevesebb, mint az
abban az évben szabaduló összes fogvatartott 0,7%-a.
Ennek
ellenére Johnson és a hozzá hasonló korú elítéltek helyzete mindenképpen
kiemelt figyelmet érdemel. A több évtizedes fogva tartásból és a társadalomtól
való elkülönítésből való szabadulás után az ilyen személyek helyzete és
szükségletei teljesen különbözőek a náluk fiatalabb ex-bűnözőkétől. Az
érintettek mentális és egészségügyi problémákkal rendelkeznek, illetve a hosszú
tartamú bebörtönzés után a megküzdési stratégiáik hiánya és más mellékhatások
is napvilágra kerülhetnek.
A
társadalomba való visszakerülés számtalan idegen, ismeretlen dologgal
szembesíti a szinte életfogytig tartó szabadságvesztésből szabaduló
személyeket. Otis Johnson túlélési stratégiája az, hogy előre tekint, nem pedig
vissza, a múltba. Mindeközben persze számtalan tanulnivalója van, hiszen a rácsok
mögött eltöltött negyvennégy év alatt sok minden változott, sok minden olyan
átalakulás történt, melyekről csak a televízióból vagy még onnan sem
értesülhetett.
A börtön egy
speciális közeg, ahol a szabályozásnak megfelelően történik minden. A
fogvatartottaknak vannak jogaik, vannak kötelezettségeik, és vannak lehetőségeik.
Ezzel együtt tény, hogy mindent áthat az írott és íratlan szabályok rendszere.
A házirend és a napirend meghatározza a fogvatartottak életének szinte minden
pillanatát. Ennek ismeretében valóban felmerülhet a kérdés, hogy egy
fogvatartott mennyire érezheti magát a társadalom részének, illetve milyen
mértékben tervezhet a jövőre nézve. Nem könnyű kérdések, nem könnyű válaszok. Különösen
nem olyan elítéltek esetében, akik úgy várják a közelgő szabadulásukat, hogy a
civil életben nem számíthatnak érdemi segítségre, nem várja őket család, nem
várja őket támogató közeg.
Annak idején
mindig azt mondtam, hogy minél hosszabb tartamú szabadságvesztés büntetést tölt
valaki, annál nagyobb az esélye annak, hogy a kinti kötelékek lazulnak,
családtagjaik, barátaik irányukba támasztott érzelmei halványulnak, ne adjisten
elmúlnak. A beilleszkedés nem lesz egyszerű, ráadásul az élet nagyon gyorsan
elrohan mellettük. Olyannyira, hogy ezt a börtönévek során talán észre sem
veszik. A szabadulást követően aztán már-már sokkhatásként éri őket az a
számtalan változás, ami a büntetés töltése alatt bekövetkezett…
Emlékszem,
amikor egy hosszú ítéletes, afféle „jó tanuló, jó sportoló” elítélt a szinte kifogástalan
bv. intézeti magatartása elismeréseképpen ideiglenes eltávozási lehetőséget kapott.
A kimaradás letelte után rendben, pontos időben visszatért a börtönbe, majd a
következő munkanapon beszámolt tapasztalatairól. Arról, hogy miképpen hatott rá
az, hogy eljutott a Tesco-ba. Annak idején, a börtönbe kerülése előtt ekkora
üzletek még nem voltak, így az ideiglenes távollét során nem igazán tudta, mit
kell kezdenie a helyzettel. Mint mesélte, egy darabig félreállva nézte, hogy
mit csinálnak az emberek, és csak azt követően mert ő is belépni a vásárlótérbe,
hogy a megfigyelés útján tapasztalatokat szerzett. És ez csak egy számára
ismeretlen helyzet volt. Aztán következett a postai ügyintézés, amikor az
automatából sorszámot kellett húznia, hogy egy ügyintézőhöz jusson. És a szabad
élettel, a külvilággal való ismerkedés itt nem ért véget. Újdonság erejével
hatott rá a „konzerves” sör, a mobiltelefon, és számos más egyéb, a szabad
átlagemberek számára teljesen hétköznapi, átlagos dolog.
Az
előbbiekben vázolt nehézségek mellett a szabadulóknak egyebek mellett meg kell
ismerkedniük a kézzel fogható pénz vásárló értékével, meg kell tudniuk
beosztaniuk azt. Fontos, hogy a börtönbeli szabályok kint már nem érvényesek,
legalábbis nem olyan mértékben, mint a zárt világban. A volt elítélteknek meg
kell tanulniuk úgy viselkedni, mint egy „normális” embernek. Úgy, hogy ne
látszódjon rajtuk, honnan jöttek. Visszagondolva talán még mókásnak is tűnhet
az a szituáció, amikor egy komolyzenei rendezvényen való részvétel céljából csoportos
kimaradásra kísértem néhány fogvatartottat. Civilben voltak, a letéti zsákban
tárolt ruhájukat a mosodában kitisztíttattam, így azokat kivasalva, illatosan
kapták meg. Megborotválkoztak, megfürödtek a kimaradás előtt, alapvetően
ápoltak voltak, lehetőségeikhez mérten az intézeti üzletben beszerezhető dezodorokkal
is beillatosították magukat. Szóval teljesen úgy néztek ki, mint bárki az
utcáról. Aztán kiléptünk a bv. intézet kapuján, és a fogvatartottak azonnal
kettes sorokba rendeződtek, és szó nélkül várták az utasítást, hogy mit
tegyenek. Az elvegyülés, a beilleszkedés itt kezdett megnehezülni…
Azt
gondolom, hogy a szabadulásra való felkészítés folyamatába több olyan kézzel
fogható, gyakorlatias ismeretet is célszerű beiktatni, beilleszteni, ami a
valódi beilleszkedést segíti, ami csökkenti azon mozzanatok számát és bekövetkezési
esélyét, ami alapján azonnal feltűnik, hogy valaki a rácsok mögül érkezik. Biztos
vagyok benne, hogy a gyakorló szakemberek ennek meg fogják találni a megfelelő
megoldását, mint ahogy abban is biztos vagyok, hogy vannak és lesznek olyan
elítéltek, akik számára nemcsak a szabadulás pillanata következik be egyszer,
hanem az új élet, a valódi újrakezdés pillanata is. Egy olyan időszak köszönt
rájuk, amikor felvállalhatják a múltjukat, de azzal képesek szakítani, és
képesek előre tekinteni.
Mindentől függetlenül, ha valaki még nem látta volna, itt a hivatkozott video:
Címkék:
börtön,
börtönblog,
életellenes bűncselekmény,
életfogytig tartó szabadságvesztés,
élethelyzet,
otis johnson,
probléma,
reintegráció,
szabadulás,
Tesco
2015. november 15., vasárnap
És volt nála egy balta is... --- könyvajánló
Van-e élet a börtön után? És egyáltalán van-e élet a
börtön előtt? Sokak számára nincs. A legtöbben szabadulás után újra ugyanott
kötnek ki – bűn, erőszak, agresszió, árulás közepette. Attila megharcolta a
saját csatáit, hogy kemény, balhés emberré váljon, és aztán döntött. Döntött,
hogy maga mögött hagyja a múltat, a családját, mindazt, ami sorsát a bűn felé vezette.
Ez talán még keményebb volt, mint lopni, csalni, rabolni. Csak ő tudta ezt
megtenni, de nem tudta megtenni egyedül.
A Feldmár-történetek az akarat erejéről és
hiábavalóságáról, az odaadás csodájáról, hiányról és újrakezdésről – róla,
rólad és rólunk szólnak.
„Ez a könyv
nemcsak Attila története, hanem másoké is, sokaké. Minél személyesebb és részletesebb
egy igaz történet, amit valaki leír, annál univerzálisabb. Ha valaki pontosan
leírja, mi van, az a valóság, és az kinyílik, rezonál mások valóságára.”
Feldmár András
„2011.
szeptemberében ismertük meg Oláh Attilát, a Balassagyarmati Fegyház és Börtönben.
A Feldmár Intézet kezdeményezésében Mesekört indítottunk ott. A parancsnok arra
gondolt, talán ez majd segít valahogy levezetni az energiáit. Soha nem felejtem
el a pillanatot, amikor „beleállt” a játékba. Bizalmat adott. Jól érezte magát.
2013 augusztusában szabadult, ma velünk dolgozik, tapasztalati munkatársunk,
minden pénteken visszajár velem a börtönbe trénerként, gimnáziumokba hívják
előadásokat tartani.”
Büky Dorottya, a Mesekör program vezetője
Oláh Attila, a szerző,
a Feldmár Intézet tapasztalati munkatársa
Részlet a HVG könyvek sorában, a Feldmár-történetek első köteteként megjelent könyvből…
„Eddig soha senki nem törődött velem, akkor
sem, amikor gyerek voltam. Soha senki, ezelőtt. Most itt vagytok nekem ti. Ti
tényleg törődtök velem, tényleg azon vagytok, hogy jó legyen nekem, és tényleg
érzem ezt a törődést. Sokat változtam, nagyon. És itt nem a börtönre gondolok…
Én úgy látom, hogy egy bűnözőt az nem változtat meg, hogy milyen börtönben ült,
jó vagy rossz börtönben. A börtön az mindig is börtön marad.
Ott is, aki akar változni, az tud
változni. Csak akarni kell. Ismerek én egy csomó olyan embert, akikkel egy
cellában ültünk, és csak dumáltak. „Hú, én már nem bűnözök, ha kimegyek,
alapítok egy családot magamnak, melózok.” Micsoda? Láttam a múltkor, hogy már
megint az előzetesekkel sétált. Sokan voltak ilyenek, hiába mondták. …”
Mit keres Fifi és Cuki a börtönben? --- kutyaterápia a rácsok mögött...
http://index.hu/belfold/2015/11/10/bortonbe_megy_a_kutyaiskola_eliteltek_nevelik_a_menhelyi_kutyakat/
Ahogy arról a napokban az Index hírportál is beszámolt, „Életre ítélve”
néven fut a debreceni börtönkutya program, melynek lényege, hogy elítéltek mintegy
jóvátételként, menhelyi kutyáknak segítenek az örökbefogadási esélyeik javításával.
A cél visszatalálni a társadalomba mindkét félnek. A programról tartott előadásában a Debreceni Kutyaiskola vezetője, Nagy Annamária
a kezdetekre visszatekintve beszámolt róla, hogy az első kutyás börtönprogramok Magyarországon 2010 körül indultak. Most épp hat
helyszínen van ilyen program: Szirmabesenyőn, Kecskeméten,
Pálhalmán, Debrecenben, Szombathelyen és Egerben. Egyszerre valamennyi
helyszínen 5-6 emberrel fut a program, de mostanra már országszerte sok tucat elítélt
vett részt ilyenben.
Szirmabesenyőn kifejezetten vakvezető kutyákat képeznek: a fogvatartottak az első lépést teszik meg velük, ők még nem
magára a vakvezetésre, hanem az alap engedelmességre tanítják meg őket. Más helyszíneken, mint például Debrecenben, menhelyi kutyákat
szocializálnak. Tökölön a fiatalkorú fogvatartottak szintén találkozhatnak
kutyákkal, néhányan közülük kijárnak az ottani állatmenhelyre besegíteni, ketrecet
takarítani.
Az alapötlet ebben az esetben is külföldről jött, de a
magyar verzió eléggé különbözik az eredeti mintától. Míg az Amerikai Egyesült
Államokban életfogytig tartó szabadságvesztés büntetést töltő elítéltek kapnak maguk mellé a cellájukba halálsoros kutyákat – olyan
állatokat, amelyek nem mehetnek vissza a társadalomba, mert emberre támadtak –,
addig Magyarországon a kutyák nem laknak bent a börtönben, csak be-beviszik őket egy-egy foglalkozásra, és távolról sem nehéz természetű, agresszióra hajlamos állatok, épp ellenkezőleg. Legutóbb például 7 darab hat hónapos kölyökkutya került a programba.
A kutyák az "Együtt az Állatokért" Állatvédő Közhasznú Egyesület menhelyéről érkeznek.
A szakemberek
véleménye szerint a menhelyi kutyákkal az szokott lenni a gond, hogy elszoknak
az embertől, a leendő gazdákat így olyan
állatok fogadják, amelyek nem néznek rájuk, nem akarnak kapcsolatot teremteni.
Az a menhelyi kutya, akivel nem ez a helyzet, jobb eséllyel indul az örökbefogadásért,
pláne, ha még az alapvető engedelmesség is
megy neki. A börtönprogramban erre tanítják meg a rabok a
kutyákat, ahogy erről beszámolt a kutyaiskola vezetője.
A programba olyan
kutyákat válogatnak be, amelyekről lehet tudni, hogy
alapból a többieknél kevesebb reményük van örökbefogadásra. Például azért, mert
feketék, a fekete kutyák ugyanis valamiért nehezen kelnek el többi társuknál. Vagy
például azért, mert problémásak, adott esetben valamilyen egészségügyi gondjuk,
adott esetben valamilyen csúnya allergiás betegségük van. Nekik jön a legjobban
az esélyjavítás.
A debreceni program 5
gyakorlati és 2 elméleti foglalkozásból áll, ezek egyenként másfél órásak. A
program azért ilyen rövid, hogy minél hamarabb örökbe adhatóak legyenek a
kutyák, ne kelljen soká a menhelyen maradniuk. A vége egy vizsga, ahol a
kutya-elítélt párosoknak a következő négy dolgot kell
bemutatniuk: lábat követ, ül, fekszik, helyben marad. A kutyákkal odakint nem
foglalkoznak, a vizsgán annyit tudnak, amennyire bent a rabok megtanítják őket. A foglalkozásokon a pozitív megerősítést tanítják a kutyaiskolások az elítélteknek: erőszak és fizikai kényszerítés nincs.
A program kezdetben
egy kedvcsináló előadással indult a
fogvatartottaknak, de ezt már beszüntették, mert óriási lenne a túljelentkezés:
a debreceni bv. intézetben elhelyezett fogvatartottak 80 százaléka szeretett volna
beszállni a foglalkozásokba. A kapacitás természetesen ezt nem engedi meg, a
lehetőségek
jóval szűkösebbek: egy turnusban maximum 7 párosnak
van hely.
A Nagy Annamária
vezette debreceni program tavaly decemberben indult el. Az első csoportban gazdasági bűnözők voltak. A másodikban drogfogyasztók.
A harmadikban már erőszakos bűncselekmények elkövetői
is részt vettek. Az oktatók ezután kértek 2 hónap pihenőt, hogy erőt gyűjtsenek a következőre.
A legutóbbi két csoportnál aztán már nem kérdezték meg az embereket, miért
ülnek.
A kutyaiskolásoknak
nincs nagyon könnyű dolga. „Tesztelnek a fiúk rendesen”
– mesélte az oktató. Az elítéltek eleinte jellemzően távolságtartóak és folyamatosan mennek a dominanciacsaták, "megmérnek mindenkit". Nem szóban,
inkább fizikai kommunikációban, de jelentősége van mindennek:
mennyire jön közel, amikor elhalad, melyikük tér ki. A kutyáknak is van mit
szokni eleinte: a menhelyen leginkább nők közelségéhez
szokott állatok, amikor megérkeznek a börtönbe, elsőre "lesokkolódnak a tesztoszterontól", az
első
alkalommal egy sarokban „recegtek", ahogy
felsorakoztak előttük a nagydarab
elítéltek.
Ehhez képest „Gyere, apával megyünk
sétálni”: nagyjából ez az első reakció az
elítéltektől, amikor meglátják a kölyköket. Az érintésre Nagy Annamária szerint
láthatóan eléggé ki vannak éhezve a fogvatartottak: a kutyákat simogatják,
ölelik, mindegy az is, ha egy esős napon saras, ázott
kutya-szagú mind.
Az elítéltek az első, kedvcsináló
alkalmon fénykép alapján választják ki a kutyáikat. Az oktató szerint így is
sikerül mindig olyat választani, ami éppen olyan, mint ő maga. Vita még nem volt erről. A kutya
nevét ők hímezik fel a nyakörvre. A kölykök nevét is ők választhatják ki, a kutyaiskolások enyhe meglepetésére ilyen nevek
születtek: Fifi, Barbi, Cuki.
A fogvatartottak eleinte nagyon furcsállták, hogy a kutyaiskolás csapat
nem mindig egységes véleményen van, egyikük szerint így kéne, másikuk szerint
úgy kéne valamit csinálni. A programvezető szerint ez sokat
finomított rajtuk: fontos lépés, hogy végül elfogadták, lehetnek különböző vélemények. A fogvatartottak szerinte be tudnak feszülni attól, ha azt
hallják, hogy a személyiségüket fejlesztik, mert azt úgy érzik, mintha ezzel
azt mondanák, hogy ők betegek. Itt ez anélkül történik, hogy direktben
ki lenne mondva.
Az elítéltek a foglalkozásokon alig fáradnak el, könnyű oktatni őket, nagyon motiválták, várják a következőt. Mostanra az is kiderült, hogy az elítéltek a többieknek is mesélnek a
programról – az újabb turnusokban már úgy érkeznek az emberek az első alkalomra, hogy az alapvető dolgokat már
tudják, például, hogy nem szabad rángatni a pórázt.
A program szokásos lefolyása szerint az elítéltek a kutyákat az utolsó
foglalkozás, illetve a vizsga után nem látják viszont: az állatok a menhelyről végleges örökbefogadókhoz kerülnek. De volt már azért arra példa, hogy
egy elítélt a szabadulása után maga jelentkezett az állatáért, és végül haza is
vitte magával.
A kutyaiskolások hosszú távú terve, hogy előbb-utóbb be is költözhessenek kutyák elítéltek mellé.
A programról a közelmúltban, amikor a Hajdú-Bihar Megyei Bv. Intézetben
jártam, magam is kaptam néhány pillanatot. Láttam, amint a menhely munkatársai
megérkeztek a kutyákkal a bv. intézethez, láttam, amint a programban részt vevő fogvatartottakat a
személyzet felkészíti a foglalkozásra. És beszéltem is néhány fogvatartottal,
olyannal, aki részt vesz a programban, és olyannal, aki csak annyiban érintett,
hogy a zárkatársa kapcsolódott be a terápiába. A visszajelzések azonban mindkét
csoport részéről pozitívak voltak, hasznosnak értik a programot. És azt is
megerősítették, amit az Index újságírója írt: nem számít, hogy milyen az idő,
nem számít, hogy a fogvatartottaknak mennyire lesz ázott kutya-szaga a
foglalkozás végére, a csoport tagjai legalább annyira várják a találkozást,
mint a menhelyi kutyák…
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)