Akkor vágta bele a kést a fejembe...

http://www.origo.hu/kultura/kotve-fuzve/20151129-olah-attila-borton-es-volt-nala-egy-balta-is-mesekor-feldmar-intezet-tevelygokert-alapitvany.html

„Dorkához mindennap járnak emberek, problémával küszködnek, sokan nem tudnak belőle kilépni. Úgy gondoltam, én is egy csomó mindenen keresztülmentem, nekem is megfordult a fejemben, hogy felakasztom magam a fogdán. De ahogy kiszabadultam, rájöttem, milyen erős vagyok igazság szerint. Különben nem éltem volna túl mindazt, ami velem történt. Ebből talán tudnak tanulni az emberek, hogy ki kell állni magunkért, és túl kell élni az egészet, akármilyen problémánk van.”  --- aki többre kíváncsi, az klikkeljen a fenti linkre, és olvassa el az Origo írását. Az írást, melynek főhőse Oláh Attila, a Tévelygőkért Alapítvány tapasztalati munkatársa. A Balassagyarmati Fegyház és Börtön Mesekör programjának egyik meghatározó egykori és mostani alakja, aki hamarosan egy újabb fontos szerepre készül: ismét apa lesz. 

Élet a börtönévek után... - gondolatok Otis Johnson története kapcsán

„Az életem, miután 44 évet letöltöttem a börtönben…” – valahogy így lehetne lefordítani annak a videónak a címét, ami a közelmúltban bejárta a világot. Otis Johnson 25 évesen került börtönbe, ahonnan 69 évesen, 2014 augusztusában szabadult. A hosszú tartamú, negyvennégy éves szabadságvesztés büntetést a férfi emberölés miatt kapta, egy rendőrgyilkosság elkövetését követően. A szabadulás ideje eredetileg korábbra esett volna, azonban mielőtt elhagyhatta volna a bv. intézetet, még le kellett töltenie egy nyolc hónapos büntetést, amit még egy tizenhét éves korában elkövetett bolti lopás kapcsán kapott.      

A férfi társadalmi visszailleszkedésének, a mai modern világba való kikerülésének története kiemelt figyelmet kapott. Johnson az Egyesült Államok lakosságának csak egy rendkívül csekély hányadát reprezentálja. A volt elítélt szabadulását megelőző esztendőben, 2013-ban megközelítőleg 3900 olyan személy szabadult, aki legalább húsz év tartamú szabadságvesztés büntetést töltött le, ami kevesebb, mint az abban az évben szabaduló összes fogvatartott 0,7%-a.  

Ennek ellenére Johnson és a hozzá hasonló korú elítéltek helyzete mindenképpen kiemelt figyelmet érdemel. A több évtizedes fogva tartásból és a társadalomtól való elkülönítésből való szabadulás után az ilyen személyek helyzete és szükségletei teljesen különbözőek a náluk fiatalabb ex-bűnözőkétől. Az érintettek mentális és egészségügyi problémákkal rendelkeznek, illetve a hosszú tartamú bebörtönzés után a megküzdési stratégiáik hiánya és más mellékhatások is napvilágra kerülhetnek.

A társadalomba való visszakerülés számtalan idegen, ismeretlen dologgal szembesíti a szinte életfogytig tartó szabadságvesztésből szabaduló személyeket. Otis Johnson túlélési stratégiája az, hogy előre tekint, nem pedig vissza, a múltba. Mindeközben persze számtalan tanulnivalója van, hiszen a rácsok mögött eltöltött negyvennégy év alatt sok minden változott, sok minden olyan átalakulás történt, melyekről csak a televízióból vagy még onnan sem értesülhetett.     

A börtön egy speciális közeg, ahol a szabályozásnak megfelelően történik minden. A fogvatartottaknak vannak jogaik, vannak kötelezettségeik, és vannak lehetőségeik. Ezzel együtt tény, hogy mindent áthat az írott és íratlan szabályok rendszere. A házirend és a napirend meghatározza a fogvatartottak életének szinte minden pillanatát. Ennek ismeretében valóban felmerülhet a kérdés, hogy egy fogvatartott mennyire érezheti magát a társadalom részének, illetve milyen mértékben tervezhet a jövőre nézve. Nem könnyű kérdések, nem könnyű válaszok. Különösen nem olyan elítéltek esetében, akik úgy várják a közelgő szabadulásukat, hogy a civil életben nem számíthatnak érdemi segítségre, nem várja őket család, nem várja őket támogató közeg.

Annak idején mindig azt mondtam, hogy minél hosszabb tartamú szabadságvesztés büntetést tölt valaki, annál nagyobb az esélye annak, hogy a kinti kötelékek lazulnak, családtagjaik, barátaik irányukba támasztott érzelmei halványulnak, ne adjisten elmúlnak. A beilleszkedés nem lesz egyszerű, ráadásul az élet nagyon gyorsan elrohan mellettük. Olyannyira, hogy ezt a börtönévek során talán észre sem veszik. A szabadulást követően aztán már-már sokkhatásként éri őket az a számtalan változás, ami a büntetés töltése alatt bekövetkezett…

Emlékszem, amikor egy hosszú ítéletes, afféle „jó tanuló, jó sportoló” elítélt a szinte kifogástalan bv. intézeti magatartása elismeréseképpen ideiglenes eltávozási lehetőséget kapott. A kimaradás letelte után rendben, pontos időben visszatért a börtönbe, majd a következő munkanapon beszámolt tapasztalatairól. Arról, hogy miképpen hatott rá az, hogy eljutott a Tesco-ba. Annak idején, a börtönbe kerülése előtt ekkora üzletek még nem voltak, így az ideiglenes távollét során nem igazán tudta, mit kell kezdenie a helyzettel. Mint mesélte, egy darabig félreállva nézte, hogy mit csinálnak az emberek, és csak azt követően mert ő is belépni a vásárlótérbe, hogy a megfigyelés útján tapasztalatokat szerzett. És ez csak egy számára ismeretlen helyzet volt. Aztán következett a postai ügyintézés, amikor az automatából sorszámot kellett húznia, hogy egy ügyintézőhöz jusson. És a szabad élettel, a külvilággal való ismerkedés itt nem ért véget. Újdonság erejével hatott rá a „konzerves” sör, a mobiltelefon, és számos más egyéb, a szabad átlagemberek számára teljesen hétköznapi, átlagos dolog.

Az előbbiekben vázolt nehézségek mellett a szabadulóknak egyebek mellett meg kell ismerkedniük a kézzel fogható pénz vásárló értékével, meg kell tudniuk beosztaniuk azt. Fontos, hogy a börtönbeli szabályok kint már nem érvényesek, legalábbis nem olyan mértékben, mint a zárt világban. A volt elítélteknek meg kell tanulniuk úgy viselkedni, mint egy „normális” embernek. Úgy, hogy ne látszódjon rajtuk, honnan jöttek. Visszagondolva talán még mókásnak is tűnhet az a szituáció, amikor egy komolyzenei rendezvényen való részvétel céljából csoportos kimaradásra kísértem néhány fogvatartottat. Civilben voltak, a letéti zsákban tárolt ruhájukat a mosodában kitisztíttattam, így azokat kivasalva, illatosan kapták meg. Megborotválkoztak, megfürödtek a kimaradás előtt, alapvetően ápoltak voltak, lehetőségeikhez mérten az intézeti üzletben beszerezhető dezodorokkal is beillatosították magukat. Szóval teljesen úgy néztek ki, mint bárki az utcáról. Aztán kiléptünk a bv. intézet kapuján, és a fogvatartottak azonnal kettes sorokba rendeződtek, és szó nélkül várták az utasítást, hogy mit tegyenek. Az elvegyülés, a beilleszkedés itt kezdett megnehezülni…

Azt gondolom, hogy a szabadulásra való felkészítés folyamatába több olyan kézzel fogható, gyakorlatias ismeretet is célszerű beiktatni, beilleszteni, ami a valódi beilleszkedést segíti, ami csökkenti azon mozzanatok számát és bekövetkezési esélyét, ami alapján azonnal feltűnik, hogy valaki a rácsok mögül érkezik. Biztos vagyok benne, hogy a gyakorló szakemberek ennek meg fogják találni a megfelelő megoldását, mint ahogy abban is biztos vagyok, hogy vannak és lesznek olyan elítéltek, akik számára nemcsak a szabadulás pillanata következik be egyszer, hanem az új élet, a valódi újrakezdés pillanata is. Egy olyan időszak köszönt rájuk, amikor felvállalhatják a múltjukat, de azzal képesek szakítani, és képesek előre tekinteni.     

Mindentől függetlenül, ha valaki még nem látta volna, itt a hivatkozott video:

    

        

És volt nála egy balta is... --- könyvajánló

 

Van-e élet a börtön után? És egyáltalán van-e élet a börtön előtt? Sokak számára nincs. A legtöbben szabadulás után újra ugyanott kötnek ki – bűn, erőszak, agresszió, árulás közepette. Attila megharcolta a saját csatáit, hogy kemény, balhés emberré váljon, és aztán döntött. Döntött, hogy maga mögött hagyja a múltat, a családját, mindazt, ami sorsát a bűn felé vezette. Ez talán még keményebb volt, mint lopni, csalni, rabolni. Csak ő tudta ezt megtenni, de nem tudta megtenni egyedül.

A Feldmár-történetek az akarat erejéről és hiábavalóságáról, az odaadás csodájáról, hiányról és újrakezdésről – róla, rólad és rólunk szólnak.

„Ez a könyv nemcsak Attila története, hanem másoké is, sokaké. Minél személyesebb és részletesebb egy igaz történet, amit valaki leír, annál univerzálisabb. Ha valaki pontosan leírja, mi van, az a valóság, és az kinyílik, rezonál mások valóságára.”

Feldmár András

„2011. szeptemberében ismertük meg Oláh Attilát, a Balassagyarmati Fegyház és Börtönben. A Feldmár Intézet kezdeményezésében Mesekört indítottunk ott. A parancsnok arra gondolt, talán ez majd segít valahogy levezetni az energiáit. Soha nem felejtem el a pillanatot, amikor „beleállt” a játékba. Bizalmat adott. Jól érezte magát. 2013 augusztusában szabadult, ma velünk dolgozik, tapasztalati munkatársunk, minden pénteken visszajár velem a börtönbe trénerként, gimnáziumokba hívják előadásokat tartani.”

Büky Dorottya, a Mesekör program vezetője

 Oláh Attila, a szerző,

a Feldmár Intézet tapasztalati munkatársa

Részlet a HVG könyvek sorában, a Feldmár-történetek első köteteként megjelent könyvből… 

„Eddig soha senki nem törődött velem, akkor sem, amikor gyerek voltam. Soha senki, ezelőtt. Most itt vagytok nekem ti. Ti tényleg törődtök velem, tényleg azon vagytok, hogy jó legyen nekem, és tényleg érzem ezt a törődést. Sokat változtam, nagyon. És itt nem a börtönre gondolok… Én úgy látom, hogy egy bűnözőt az nem változtat meg, hogy milyen börtönben ült, jó vagy rossz börtönben. A börtön az mindig is börtön marad.

Ott is, aki akar változni, az tud változni. Csak akarni kell. Ismerek én egy csomó olyan embert, akikkel egy cellában ültünk, és csak dumáltak. „Hú, én már nem bűnözök, ha kimegyek, alapítok egy családot magamnak, melózok.” Micsoda? Láttam a múltkor, hogy már megint az előzetesekkel sétált. Sokan voltak ilyenek, hiába mondták. …”

Mit keres Fifi és Cuki a börtönben? --- kutyaterápia a rácsok mögött...

http://index.hu/belfold/2015/11/10/bortonbe_megy_a_kutyaiskola_eliteltek_nevelik_a_menhelyi_kutyakat/

Ahogy arról a napokban az Index hírportál is beszámolt, „Életre ítélve” néven fut a debreceni börtönkutya program, melynek lényege, hogy elítéltek mintegy jóvátételként, menhelyi kutyáknak segítenek az örökbefogadási esélyeik javításával. A cél visszatalálni a társadalomba mindkét félnek. A programról tartott előadásában a Debreceni Kutyaiskola vezetője, Nagy Annamária a kezdetekre visszatekintve beszámolt róla, hogy az első kutyás börtönprogramok Magyarországon 2010 körül indultak. Most épp hat helyszínen van ilyen program: Szirmabesenyőn, Kecskeméten, Pálhalmán, Debrecenben, Szombathelyen és Egerben. Egyszerre valamennyi helyszínen 5-6 emberrel fut a program, de mostanra már országszerte sok tucat elítélt vett részt ilyenben.

Szirmabesenyőn kifejezetten vakvezető kutyákat képeznek: a fogvatartottak az első lépést teszik meg velük, ők még nem magára a vakvezetésre, hanem az alap engedelmességre tanítják meg őket. Más helyszíneken, mint például Debrecenben, menhelyi kutyákat szocializálnak. Tökölön a fiatalkorú fogvatartottak szintén találkozhatnak kutyákkal, néhányan közülük kijárnak az ottani állatmenhelyre besegíteni, ketrecet takarítani.  

Az alapötlet ebben az esetben is külföldről jött, de a magyar verzió eléggé különbözik az eredeti mintától. Míg az Amerikai Egyesült Államokban életfogytig tartó szabadságvesztés büntetést töltő elítéltek kapnak maguk mellé a cellájukba halálsoros kutyákat – olyan állatokat, amelyek nem mehetnek vissza a társadalomba, mert emberre támadtak –, addig Magyarországon a kutyák nem laknak bent a börtönben, csak be-beviszik őket egy-egy foglalkozásra, és távolról sem nehéz természetű, agresszióra hajlamos állatok, épp ellenkezőleg. Legutóbb például 7 darab hat hónapos kölyökkutya került a programba. A kutyák az "Együtt az Állatokért" Állatvédő Közhasznú Egyesület menhelyéről érkeznek.

A szakemberek véleménye szerint a menhelyi kutyákkal az szokott lenni a gond, hogy elszoknak az embertől, a leendő gazdákat így olyan állatok fogadják, amelyek nem néznek rájuk, nem akarnak kapcsolatot teremteni. Az a menhelyi kutya, akivel nem ez a helyzet, jobb eséllyel indul az örökbefogadásért, pláne, ha még az alapvető engedelmesség is megy neki. A börtönprogramban erre tanítják meg  a rabok a kutyákat, ahogy erről beszámolt a kutyaiskola vezetője.

A programba olyan kutyákat válogatnak be, amelyekről lehet tudni, hogy alapból a többieknél kevesebb reményük van örökbefogadásra. Például azért, mert feketék, a fekete kutyák ugyanis valamiért nehezen kelnek el többi társuknál. Vagy például azért, mert problémásak, adott esetben valamilyen egészségügyi gondjuk, adott esetben valamilyen csúnya allergiás betegségük van. Nekik jön a legjobban az esélyjavítás.

A debreceni program 5 gyakorlati és 2 elméleti foglalkozásból áll, ezek egyenként másfél órásak. A program azért ilyen rövid, hogy minél hamarabb örökbe adhatóak legyenek a kutyák, ne kelljen soká a menhelyen maradniuk. A vége egy vizsga, ahol a kutya-elítélt párosoknak a következő négy dolgot kell bemutatniuk: lábat követ, ül, fekszik, helyben marad. A kutyákkal odakint nem foglalkoznak, a vizsgán annyit tudnak, amennyire bent a rabok megtanítják őket. A foglalkozásokon a pozitív megerősítést tanítják a kutyaiskolások az elítélteknek: erőszak és fizikai kényszerítés nincs.

A program kezdetben egy kedvcsináló előadással indult a fogvatartottaknak, de ezt már beszüntették, mert óriási lenne a túljelentkezés: a debreceni bv. intézetben elhelyezett fogvatartottak 80 százaléka szeretett volna beszállni a foglalkozásokba. A kapacitás természetesen ezt nem engedi meg, a lehetőségek jóval szűkösebbek: egy turnusban maximum 7 párosnak van hely.

A Nagy Annamária vezette debreceni program tavaly decemberben indult el. Az első csoportban gazdasági bűnözők voltak. A másodikban drogfogyasztók. A harmadikban már erőszakos bűncselekmények elkövetői is részt vettek. Az oktatók ezután kértek 2 hónap pihenőt, hogy erőt gyűjtsenek a következőre. A legutóbbi két csoportnál aztán már nem kérdezték meg az embereket, miért ülnek.

A kutyaiskolásoknak nincs nagyon könnyű dolga. „Tesztelnek a fiúk rendesen” – mesélte az oktató. Az elítéltek eleinte jellemzően távolságtartóak és folyamatosan mennek a dominanciacsaták, "megmérnek mindenkit". Nem szóban, inkább fizikai kommunikációban, de jelentősége van mindennek: mennyire jön közel, amikor elhalad, melyikük tér ki. A kutyáknak is van mit szokni eleinte: a menhelyen leginkább nők közelségéhez szokott állatok, amikor megérkeznek a börtönbe, elsőre "lesokkolódnak a tesztoszterontól", az első alkalommal egy sarokban „recegtek", ahogy felsorakoztak előttük a nagydarab elítéltek.

Ehhez képest „Gyere, apával megyünk sétálni”: nagyjából ez az első reakció az elítéltektől, amikor meglátják a kölyköket. Az érintésre Nagy Annamária szerint láthatóan eléggé ki vannak éhezve a fogvatartottak: a kutyákat simogatják, ölelik, mindegy az is, ha egy esős napon saras, ázott kutya-szagú mind.

Az  elítéltek az első, kedvcsináló alkalmon fénykép alapján választják ki a kutyáikat. Az oktató szerint így is sikerül mindig olyat választani, ami éppen olyan, mint ő maga. Vita még nem volt erről. A kutya nevét ők hímezik fel a nyakörvre. A kölykök nevét is ők választhatják ki, a kutyaiskolások enyhe meglepetésére ilyen nevek születtek: Fifi, Barbi, Cuki.

A fogvatartottak eleinte nagyon furcsállták, hogy a kutyaiskolás csapat nem mindig egységes véleményen van, egyikük szerint így kéne, másikuk szerint úgy kéne valamit csinálni. A programvezető szerint ez sokat finomított rajtuk: fontos lépés, hogy végül elfogadták, lehetnek különböző vélemények. A fogvatartottak szerinte be tudnak feszülni attól, ha azt hallják, hogy a személyiségüket fejlesztik, mert azt úgy érzik, mintha ezzel azt mondanák, hogy ők betegek. Itt ez anélkül történik, hogy direktben ki lenne mondva.

Az elítéltek a foglalkozásokon alig fáradnak el, könnyű oktatni őket, nagyon motiválták, várják a következőt. Mostanra az is kiderült, hogy az elítéltek a többieknek is mesélnek a programról – az újabb turnusokban már úgy érkeznek az emberek az első alkalomra, hogy az alapvető dolgokat már tudják, például, hogy nem szabad rángatni a pórázt.

A program szokásos lefolyása szerint az elítéltek a kutyákat az utolsó foglalkozás, illetve a vizsga után nem látják viszont: az állatok a menhelyről végleges örökbefogadókhoz kerülnek. De volt már azért arra példa, hogy egy elítélt a szabadulása után maga jelentkezett az állatáért, és végül haza is vitte magával.

A kutyaiskolások hosszú távú terve, hogy előbb-utóbb be is költözhessenek kutyák elítéltek mellé.

A programról a közelmúltban, amikor a Hajdú-Bihar Megyei Bv. Intézetben jártam, magam is kaptam néhány pillanatot. Láttam, amint a menhely munkatársai megérkeztek a kutyákkal a bv. intézethez, láttam, amint a programban részt vevő fogvatartottakat a személyzet felkészíti a foglalkozásra. És beszéltem is néhány fogvatartottal, olyannal, aki részt vesz a programban, és olyannal, aki csak annyiban érintett, hogy a zárkatársa kapcsolódott be a terápiába. A visszajelzések azonban mindkét csoport részéről pozitívak voltak, hasznosnak értik a programot. És azt is megerősítették, amit az Index újságírója írt: nem számít, hogy milyen az idő, nem számít, hogy a fogvatartottaknak mennyire lesz ázott kutya-szaga a foglalkozás végére, a csoport tagjai legalább annyira várják a találkozást, mint a menhelyi kutyák…