Az "INNO-Váltó
Innovatív, kísérleti foglakoztatási program fogvatartottaknak /
szabadultaknak" című TÁMOP-1.4.3-12/1-2012-0155 számú pályázati
projekt megvalósítása során egy lényeges projektelemnek számít a büntetés-végrehajtási
intézetekben még mindig kevéssé ismert és alkalmazott módszer, a családi
döntéshozó csoportkonferencia kísérleti jellegű alkalmazása. A blog olvasói
korábban már több írásban megismerhették ezt a resztoratív jellegű módszert,
ezért jelen esetben bővebben nem is írok róla, viszont megosztom egy olyan
fogvatartott gondolatait, aki bevonásra került a programba, és tapasztalatait,
érzéseit megosztotta velem. A VSA logója után olvasható az írás...
"Felajánlottak
számomra egy lehetőséget, az volt a neve, hogy CSDCS, de akkor konkrétumot
szinte nem is tudtam róla, hogy miről is szól ez majd, szinte ez nálam
feledésbe is merült. Mikor egyszer csak a mentorom szólt, hogy le kell, hogy menjek
a második emeleti blokkba, és várni fog odalent egy hölgy, aki a CSDCS-t
szervezi. Hát.. az az igazság, hogy szinte semmi kedvem nem volt ehhez az
egészhez, mivel dolgoztam, és úgy fogtam fel, hogy még ezt a kis pihenőmet is,
ami a munka után lenne, még az is elmegy erre a hülyeségre. De mégiscsak fogtam
magam, és lementem, bekopogtam az ajtón, és egy 45 év körüli hölgy nyitott
ajtót, átestünk a bemutatkozáson, utána elmagyarázta, hogy mit is takar ez a
szó, hogy CSDCS. Nagyjából értelmezni tudtam, és furdalt a kíváncsiság. Erre a
hölgy csinált egy karikát egy lapra és húzott rajta vonalakat és elkezdte
kérdezgetni a családi állapotomat. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nekem
családom nem volt, mert kiskorom óta az intézetben nevelkedtem. De vannak civil
szervezetek, akik szinte családtagjaimként viselkednek. Viszont sok mindent nem
tudtam, hogy mi lesz a szabadulásom után, és utána értettem meg pontosan, hogy
miről is szól ez a dolog (a CSDCS). Tehát pontosan a felmerülő aggodalmaimat át
tudjuk beszélni, és a helyszínen felmerülő kérdéseimet fel tudom tenni
személyesen, azoknak, akik fontosak a számomra, és egy kompromisszumot tudunk felállítani
(pl.: munkalehetőség, lakhatás, és ha baj van, akkor kihez tudok fordulni, és
ilyen kérdéseket beszélünk át CSDCS-n). A megbeszélés után kb egy hét után értesítettek
arról, hogy három hét múlva lesz családi beszélőm. Akkor még istenigazából nem
voltak bennem frusztráló érzések. De ahogy közeledett a nap, egyre jobban úgy
éreztem magam, mint egy hülye, hogy minek fogtam bele ilyenbe. Ahogy eljött az
utolsó két nap a CSDCS előtt, ezt úgy higgyétek el, hogy két napon keresztül
este nem bírtam aludni, mivel foglalkoztatott ez a dolog, és attól féltem, hogy
be fogok sülni a CSDCS-n, mivel annyira izgatott leszek, hogy nem tud kijönni a
torkomon egy kósza hang sem.
Aztán eljött a
nagy nap, tíz órára kellett lemennem oda, ahol a CSDCS megtörtént. Igaz, tíz óráig
elszívtam vagy 2 doboz cigarettát a nagy izgalomban. A kezem-lábam is szinte
remegett, de ezt szó szerint higgyétek el. Eljött a 10 óra, a mentorom lent
várt, és az volt az első kérdése, hogy izgulok-e!? Én azt mondtam, hogy nem, de
közben, ha lehetett volna, még a szívem is kiugrott volna a helyéről. Megérkeztünk
a helyiséghez, és a mentorom kinyitotta az ajtót, és megláttam a bent lévő
civil segítőimet, és a bv. intézet dolgozóit. Odamentem a segítőimhez, megpusziltam
őket, a bv. intézet dolgozóinak is köszöntem, és elkezdtünk bemutatkozni, hogy
a két civil szervezet képviselői is megismerjék egymást. Ez jól sikerült. A hangulat
egyre jobban oldódott, és én is elfelejtettem azt a félelmet, amit már egyszer
leírtam, és én is jól éreztem magam, és meg tudtuk beszélni a szabadulásom
utáni dolgokkal kapcsolatban bennem felmerült kérdéseket. Akit említettem már korábban,
annak a hölgynek a segítségével sikerült olyan kompromisszumra jutnunk, ami mindenkinek
megfelel.
És a végére még
azt is leírom, hogy olyan érzés lett bennem, hogy az adott személyek olyanok
lettek számomra, mintha a családom lennének, és ezt az érzést sohasem feledem el."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése