2011. március 27., vasárnap

Szamuráj esete - Családi döntéshozó csoportkonferencia Balassagyarmaton (2. rész)


Resztoratív megbeszélés a családtagok között

A fogvatartott büntetés-végrehajtási keretek között tanúsított magatartása, hozzáállása alapján felmerült annak a lehetősége, hogy nevezett egy rövidtartamú eltávozás jutalomban részesülhet. Az ennek az előkészítését szolgáló, az ideiglenes távollétre mind az elítéltet, mind a családot felkészítő megbeszélés 2009. szeptemberében zajlott le, a büntetés-végrehajtási intézetben. Annak érdekében, hogy a keretek valamelyest feledtessék az érintettekkel, hogy börtönben vannak, illetve a lehetőségekhez és a körülményekhez képest oldottabb beszélgetés alakulhasson ki, a resztoratív konferencia nem az egyébként látogató fogadásra használt helyszínen került lebonyolításra, hanem egy kisebb alapterületű tárgyalóhelyiségben, amely e mellett étkezőként is funkcionál. A családtagokat, akik korábbi ígéretükhöz hűen mindannyian megérkeztek, egy rokon hozta el a Balassagyarmati Fegyház és Börtönbe. A megbeszélésen részt vett továbbá az intézetparancsnok, a büntetés-végrehajtási osztályvezető és Katona Csilla pártfogó felügyelő, aki az MBBA vezetőjeként a korábban már említett Zakeus-program kapcsán megtartott foglalkozásokat vezette.

A találkozás érzelmileg erősen túlfűtött légkörben indult, mivel a szabadságvesztés büntetés kezdete óta ez volt az első alkalom, amikor a fogvatartott és családja (élettársa, két gyermeke, anyósa és sógornője) mind a hatan együtt lehettek. Az intézetparancsnok kezdte el a beszélgetést, bemutatta a fogvatartott magatartását, ismertetve az abban érzékelhető fejlődési folyamatokat és elképzeléseit, majd átadta a szót Negrea Vídiának, és kezdetét vette a facilitálás. A beszélgetés a résztvevő szakemberek számára már ismert resztoratív kérdések (Mi történt? Hogyan érintett? Mire van szükség? Mit kell tenni?) mentén folytatódott és körben haladva valamennyi jelenlévő kifejtette a véleményét.

A családtagok megosztották egymással az elmúlt évek jelentősebb eredményeit és nehézségeit, az elítélthez kapcsolódó események tükrében. A családra egyértelműen pozitív hatást gyakorolt az intézetparancsnok beszámolója annak megváltozott magatartásáról, amit az élettárs hálásan, könnybe lábadt szemekkel fogadott. Ezt követően egy ötletbörze vette kezdetét, ötletek hangoztak el arra vonatkozóan, hogy miként erősíthetnék kapcsolatukat a jelenlegi állapotban, hogyan oldhatnák meg a jövőben még intenzívebb kommunikációt, illetve adott esetben hogyan tölthetik együtt a közelgő karácsonyi ünnepeket úgy, hogy ez mindenki számára megjelelő legyen. A megbeszélés felépítésének ismerete és a strukturált kérdésekre való felkészülés segített a beszélgetés bizalmas légkörének a kialakulásában és a problémák könnyed megoldása felé terelte a beszélgetés fonalát.

Az elvárások és a konkrét tervek megosztásakor azonban a fogvatartott felszínre hozott egy olyan témát, amelyet a család felnőtt tagjai mindaddig tabuként kezeltek úgy a gyermekek, mint az idegenek előtt. Az elítélt itt mondta el, hogy az engedélyezésre kerülő rövidtartamú eltávozás tartama alatt mind a négy gyerekével apaként szeretne törődni. A váratlan információ „bombaként” robbantotta fel a megbeszélés addig nagyon nyugodt és idilli hangulatát. A gyerekeket, akik egészen idáig csak egy féltestvérükről tudtak, sokkhatásként érte a bejelentés, de a többi résztvevőből is mély érzelmi hatást váltott ki a hír, a leblokkolástól az indulatos vádaskodásig… Gondoljunk csak bele, hogy mit érezhetett a két gyerek, amikor egyik pillanatról a másikra megtudták, hogy az unokatestvérük, aki nap, mint nap átjár hozzájuk, akivel együtt játszanak, akt rokonukként szeretnek, valójában egy újabb féltestvérük… És majdani szabadulása után a fogvatartott tervei között szerepelt volna a családegyesítés, valamennyi gyermekének a nevelése…    

A kritikus helyzetet a megbeszélés resztoratív eleme oldotta meg azáltal, hogy az érzelmek szabad áramlásának teret adva lehetőséget biztosított a résztvevőknek arra, hogy körben haladva beszélni tudjanak az adott kijelentés pillanatnyi hatásairól. A résztvevők (családtagok és segítő szakemberek) egyaránt őszinte meglepődése és érzelmi visszajelzései segítettek az élettársnak abban, hogy kifejezhesse saját, mindaddig leplezett csalódottságát, dühét és szégyenét, amit a fogvatartott korábbi tettei miatt érzett.

Az érzelmi kitöréssel járó kijelentés tisztán mutatta azokat az eddig ismeretlen, mélyen lappangó konfliktusforrásokat, amiket a családi titkok rejtettek. Annak ellenére, hogy a helyzet átélése nehéz volt a résztvevők számára, a folyamat szempontjából a súlyos titok terhétől való hirtelen és váratlan megszabadulás nagyon pozitív fordulatot hozott a megbeszélésben, és ezzel egyben nyíltabbá is tette a kommunikációt. Felszínre kerültek ugyanis a valós szükségletek és elvárások a közös élettel kapcsolatban, így ettől a ponttól kezdve összpontosítani tudtak a közösen kezelendő problémákra, és sorrendet tudtak felállítani ezek között. A gyerekek jelenléte és a nagyszülő hozzászólásai, valamint az osztályvezető gondolatai segítettek abban, hogy a fogvatartott megértse kijelentése és viselkedése hatásait, és rámutattak azokra a tennivalókra, melyekben felelősséget és aktív szerepet tud vállalni.

Az osztályvezető hangsúlyozta, hogy a fogvatartottnak teljesen új életet kell kezdenie, melyben kulcsfontosságú lesz az, hogy megismerje a családját, megismerje a gyermekeit, akikkel hosszú évek óta szinte csak a levelezésre korlátozódott a kapcsolatuk. Ezzel együtt azonban nem volt részese az életüknek, nem ismerte azokat a mindennapi gondokat, nehézségeket, amellyel a családnak a boldogulása, vagy inkább a fennmaradása érdekében meg kellett küzdenie. A börtönben lévő elítéltek sokszor nem is gondolják azt, hogy a családtagjaiknak milyen fejtörést okoz az, hogy elmenjenek egy-egy beszélőre, hogy csomagot küldjenek neki, hogy levelet írjanak. Sokszor mindezeknek az anyagiak szabnak gátat, de előfordul olyan eset is, amikor egy nő azért nem ír levelet a börtönben lévő párjának, mert a másodállás után fáradtan hazaérve még vacsorát készít a gyerekeinek, elkészíti a másnapi iskolai ruhájukat, kikérdezi a leckét, majd szinte ájultan dől az ágyba, mert néhány óra múlva mindez kezdődik elölről.

A szabadságától megfosztott, a szeretteitől távollévő fogvatartott részéről valahol persze érthető az a fajta önzés, hogy a maga sorsára gondol, a saját körülményeinek a javítására törekszik, hogy várja a csomagot és a levelet, de mindez mégis nehezen fogadható el annak ismeretében, hogy míg az elítéltek napi háromszori étkezésben részesülnek, fűtésre, vízre, villanyra különösebb gondjuk nincsen, addig mindezeknek a megteremtése sok esetben mekkora terheket ró a családtagjaikra.  

Esetünkben a fogvatartott legfontosabb tennivalói között szerepelt a szülői szerep, az apaszerep megtanulása is, melyben ő először csak megfigyelő szerepet kapott a két gyerek és a többi családtag interakciója esetén, de vállalta, hogy csak a látottak és tapasztaltak megbeszélése után, az élettársával egyeztetve fog beleszólni a gyerekek nevelésébe. Az elítéltet egyébként a gyerekek kérése, azok érzelmei érintették leginkább érzékenyen. Elmondása szerint korábban nem gondolta volna, hogy a kisfiára is ennyire mély hatást gyakorolt az ő viselkedése. A gyerekek egyik kérése az volt, hogy együtt sétálhassanak apjukkal a településen, azért, hogy: „mindenki láthassa, hogy nekünk is van apánk, aki már rendes, erős és jóképű és be tudjuk mutatni őt a barátainknak”.

A kétórás családi megbeszélés azoknak a tennivalóknak a pontosításával zárult, melyeket a felek elsősorban a kapcsolatuk helyreállításáért és javításáért vállaltak (decemberig), illetve amelyeket az öt napos rövidtartamú eltávozás idejére terveztek. Összességében a család, a fogvatartott és a gyerekek közötti jó kapcsolat kialakítását és a karácsonyi közös, mindenki számára pozitív töltetű élményeket tűzték ki célul a szabadság idejére.

A megbeszélés nyugodt, békés légkörben záródott, és ezt követően az intézetparancsnok további egy órás beszélőt engedélyezett a család részére, a közös együttlétre, idegenek jelenléte nélkül.

A megbeszélés alatt kialakult feszültség kezelésének módja, valamint a család működése és felelősségvállalása mind a kritikus, mind a többi téma kapcsán biztató jel volt a család, valamint az intézet vezetője részére, aki végül jóváhagyta a karácsonyi ünnepek idejére ütemezett eltávozást. A parancsnok úr elmondta, még soha nem volt ilyen könnyű döntést hoznia egy fogvatartott eltávozásával kapcsolatban, mint jelen esetben, mert korábban soha nem volt alkalma megismerni a befogadó család működését és erősségeit. Látva a család összetartását, a parancsnok úr döntését megalapozottnak értékelte, mert egyaránt megtapasztalta a család kontrolláló és támogató funkcióját.

A fogvatartott börtönön belüli viselkedése az eltávozásáig továbbra is összességében pozitív maradt, részt vett intézeten kívüli rendezvényeken, fellépéseken, amelyek során egyházi dalokat adott elő társaival közösen, várta az ünnepeket, de még mindig elégedetlen volt az otthonról kapott levelek mennyiségével. Úgy tűnt, hogy a hosszú szabadságvesztés alatt a levelezés fontossága számára nagyobb hangsúlyt kapott, és azt remélte, hogy a megbeszélés után a család aktivitása e téren azonnal változni fog, legalább a gyerekek részéről. Csalódott volt, és nehezen tudta elfogadni, hogy nem kap több levelet, ami feszültséget keltett az élettársával történő telefonbeszélgetéseik során is.

Az ünnepeket aztán az elítélt 12 év után a családja körében töltötte, a sok rokon látogatása miatt egy igen zsúfolt program szerint. Feladatait és vállalásait a saját és a család visszajelzése szerint kielégítően teljesítette. Az otthon töltött időszak alatt ugyan adódtak kisebb feszültségek, de ezeket az elítélt és az élettársa egyaránt pozitívan értékelte. Elmondásuk szerint sokszor az alvás rovására döntöttek a konfliktusok megbeszélése mellett, amire a fogvatartott rendkívül büszke volt, mert elmondása szerint korábban a nézeteltéréseket erőszakos fellépéssel zárta rövidre. Elmondása szerint mindketten sokat változtak, főleg ő, hiszen az élettársát mindig is jó embernek tartotta, de most már ő is tudott szeretetet adni és elfogadni.

Élettársa és anyósa nevelési módszere tiszteletet ébresztett benne, a gyermekei pedig büszkeséggel töltötték el. Az eltávozást követően időben és rendben tért vissza a büntetés-végrehajtási intézetbe, betartva a megbeszélés azon megállapodásait, melyek a családdal való kapcsolatok erősítését célozták. A kísérleti jellegű családi megbeszélés tehát elérte a célját: a család vissza tudta fogadni az elítéltet, sikerült megbirkóznia a problémákkal és ő is eleget tett a családtagok igényeinek...

(Folytatása következik)

2011. március 22., kedd

Szamuráj esete - Családi döntéshozó csoportkonferencia Balassagyarmaton (1. rész)


Előzmények és pozitív egybeesés

A Balassagyarmati Fegyház és Börtön munkatársai és a családi döntéshozó csoport-konferencia végrehajtásában közreműködő civil szakemberek közötti együttműködés elindulásában, illetve a célszemély kiválasztásában döntő szerepet játszott, hogy egy korábbi bejegyzésemben már említett Zákeus-program során megtartott csoportos foglalkozás során a résztvevő elítéltek egyebek mellett feldolgozták a bűncselekményeiket, és egyúttal a kapcsolatok helyreállításának lehetőségeivel is foglalkoztak. Ennek többek között az attitűdjeikben bekövetkező változás lett a következménye: a program egyes résztvevőiben tudatosult az egyéni felelősség az elkövetett cselekmények áldozataival szemben, amely motiválta őket arra is, hogy valamilyen formában jóvátegyék tetteiket, és kiengesztelést nyerjenek a sértettektől.


 A résztvevők által az ünnepélyes keretek között megtartott záró csoportfoglalkozáson megfogalmazott visszajelzések alapján elmondható volt, hogy a program megalapozta az „alulról” jövő kezdeményezéseket: az elítéltek motivációját saját reintegrációs esélyeik növelése és bűncselekményekből származó károk jóvátétele iránt.

Az előzményekhez hozzátartozik továbbá, hogy a büntetés-végrehajtási intézet szakmai gyakorlatában a közösség, azaz Balassagyarmat polgárai javára szimbolikus jóvátételként végzett különféle tevékenységek (mint például parkgondozás, padok helyreállítása, Nyírjesi tavak környékének rendbe tétele stb) már ezt megelőzően is rendelkezésre álltak az elítéltek egy csoportja számára, de a bűncselekmények áldozataival való kapcsolatfelvétel módja, a közvetlen jóvátétel lehetősége és ez által a stigmatizáltságtól való megszabadulás még kiforratlan volt, az kidolgozásra várt. Ezzel összefüggésben tekinthetjük kiemelten hasznosnak a folyamatban lévő MEREPS-projektet, amely egyebek mellett ezt is hivatott megalapozni, a resztoratív módszerek gyakorlati alkalmazhatóságát megteremteni.  

A családi döntéshozó csoportkonferencia létrehozása szempontjából szintén fontos az a tény, hogy az intézet vezetői fontosnak tartották, illetve tartják támogatni mindazon folyamatokat, amelyek segítik az elítélteket abban, hogy visszanyerjék kontrolljukat a sorsuk irányítása felett. Lényeges szempont, hogy ezekkel a pozitív folyamatokkal az elítéltek hosszú távon is elkerülhessék a jogsértő magatartást, és a magatartásukban, gondolkodásukban és szemléletmódjukban bekövetkezett változások az általuk elkövetett bűncselekmény miatt hátrányt szenvedett család, vagy sértett közösség számára is megfelelőek és értékesek legyenek.

A Közösségi Szolgáltatások Alapítványa Magyarország vezetőjével, Negrea Vídiával való első találkozás során dr. Budai István bv. ezredes bv. főtanácsos intézetparancsnok arra kérte a nagy gyakorlati tapasztalatokkal rendelkező szakembert, hogy kíséreljünk meg közösen megvalósítani egy komplex, segítő beavatkozást az egyik fogvatartott esetében, akinél látványos magatartásbeli változások mutatkoztak, és akinek a családja - ellentétben a többi hosszú tartamú szabadságvesztés büntetést töltő elítélt családjával - még ha korlátozottan is, de végig megtartotta kapcsolatát vele: látogatták és leveleket küldtek neki. Mindez valóban ritkaságnak számít, hiszen a tapasztalataink azt mutatják, hogy az évek múlásával a társas, családi kapcsolatok beszűkülnek, elhalványulnak, a fogvatartottak többsége valamilyen szinten magára marad, így a majdani beilleszkedése támogatása szempontjából kevés segítségre számíthat a hozzátartozóitól.      

Az intézetparancsnok és a Büntetés-végrehajtási Osztály vezetője (személyem...) az előbbiek figyelembe vételével fontosnak tartották megerősíteni az érintett elítélt esetében tapasztalt folyamatot, és ezzel együtt támogatni az emberölés elkövetése miatt hosszú tartamú szabadságvesztését töltő személy pozitív viselkedésváltozását. Továbbá szerették volna, ha még a szabadulása előtt felszínre kerülnek azok a körülmények és kriminogén tényezők, amelyek kritikusak lehetnek a reintegrációjának az eredményessége szempontjából. A büntetés-végrehajtási szakemberek véleménye szerint mind az elítélt, mind a mellette mindvégig kitartó család számára segítséget jelenthetett, ha közösen tervezhetik jövőjüket, és még az intézet végleges elhagyása előtt lehetőségük van átbeszélni, mérlegelni vagy akár megtapasztalni az újbóli közös együttlétet, ezzel is növelve esélyüket a 12-13 év utáni újrakezdésre és visszailleszkedésre.

A közösen megfogalmazottak alapján egyértelműnek látszott, hogy ez a segítő beavatkozás a korábbi intervencióknál több időt és szervezést igényel, és több személy bevonásával is jár, ugyanakkor a bűncselekmény jellege miatt a jóvátételt és a kapcsolatok szélesebb körben történő helyreállítását is magában foglalhatja a szükségletek és erőforrások feltárása mellett. A felkérők együttműködési készsége és a kedvező körülmények (Negrea Vídia jó személyes tapasztalatai a családi döntéshozó csoport módszerével kapcsolatban) azt eredményezték, hogy kísérleti keretek között kerüljön kipróbálásra a resztoratív technikák és a szabadulás utáni beilleszkedést elősegítő tevékenységek ötvözése. Mindez felvetette olyan összetett beavatkozások igényét, amelyek összhangba hozhatják a börtönben végzett pártfogói tevékenységeket, az utógondozást a családsegítéssel, áldozatsegítéssel vagy a közösségi szociális munkával.


A kezdetek…

Ahogy Negrea Vídia „A resztoratív szemlélet alkalmazása a szabadságvesztésüket letöltöttek társadalmi reintegrációjában” című esettanulmányában visszaemlékszik „az említett tematikus csoportfoglalkozás keretein belül találkoztam először Jánossal. Az emberölés miatt elítélt férfi ekkor fogalmazta meg a szabaduláshoz kapcsolódó elképzeléseit, aggályait, és segítséget kért a családjával való kapcsolat rendezéséhez és ahhoz, hogy kiengesztelést nyerhessen azoktól, akiket megbántott.

Kérése találkozott a börtön parancsnokának azon szándékával, hogy Jánost 1-15, év múlva esedékes szabadulásának előkészítése, és a család fogadókészségének feltérképezése érdekében fél év múlva néhány nap rendkívüli eltávozásra engedje, a családi kapcsolatok erősítése érdekében. Ezt az alkalmat a parancsnok a karácsonyi ünnepek idejére tervezte, de szükségét látta annak, hogy döntése előtt megbizonyosodjon arról, hogy ez a szabadság nem kockázatos senki számára.

A segítő beavatkozás kidolgozása érdekében megbeszéltük az együttműködés körülményeit a bv. intézet parancsnokával, osztályvezetőjével, valamint a Zákeus-program szervezőjével. Megállapodtunk abban, hogy a közös munka resztoratív szempontok mentén fog szerveződni, így a döntéshozatal folyamatát, valamint a beavatkozások jellegét és gyakoriságát az ügyben érintett személyekkel együtt, szükségleteik és erőforrásaik figyelembevételével segítjük majd elő és határozzuk meg.

A közös munka az alábbi kérdésekre hívatott választ adni:
Visszafogadja-e a család az elítéltet? Ha nem, hová mehet szabadulása után? Ha igen, mire van szükség ahhoz, hogy a család és a szabaduló együtt lehessen a szabadság ideje alatt, illetve a szabadulást követően? Hogyan fogják kezelni az esetleges nézeteltéréseket, problémákat a többi családtaggal, illetve a település lakóival a szabadság alatt és után? Hogyan fogja a település visszafogadni az elítéltet? Mit tehet az elítélt annak érdekében, hogy az általa okozott sérelmeket jóvátegye? Mi kell ahhoz, hogy a bűnismétlés kockázata csökkenjen és az elítélt a társadalom hasznos tagjává váljon?

A megfogalmazott kérdések megválaszolására egy három fázisban történő intervenció mellett döntöttünk:
Az első fázisban egy megbeszélést szerveztünk a börtönbe az elítélt és családja közötti kapcsolat tisztázása és erősítése érdekében tervezett rövid eltávozás előkészítésére.
A második szakaszban egy ún. családi döntéshozó csoportkonferenciára (CsDCs) került sor, a szabadulás időpontját röviddel megelőzően, az elítélt lakóhelyén, a család és a közösség más tagjainak bevonásával.
A harmadik szakaszra egy resztoratív konferenciát terveztünk, amelyben a bűncselekmény által okozott sérelmek enyhítésére, jóvátételére kerülhet sor az érintett közösségben, az áldozatok fogadókészsége szerint.”


Az előkészítés folyamata, a családi kapcsolatok erősítése

Az elítélt motivációjának feltárása

„János az említett csoportfoglalkozás alatt fogalmazta meg kérését, de ennek hátterére egy személyes megbeszélésben tértünk ki. A megbeszélésre egy külön teremben, nyugodt körülmények között került sor. Egy mosolygós, jól ápolt fiatal férfi jelent meg, hosszú copfba kötött hajjal, aki udvarias, ugyanakkor magabiztos és határozott ember benyomását keltette. A 35 éves János több mint egy évtizedes szabadságvesztés büntetését töltötte emberölés miatt. Bűncselekménye körülményeiről nem szívesen és múltjáról is csak keveset beszélt, igyekezett kitérni a téma elől és elsősorban jelenlegi helyzetéről és jövőbeni terveiről beszélt.

Elmondása szerint fiatal korában idős szülei nem tudták kordában tartani, iskolai tanulmányait félbeszakított, megszökött otthonról és sok meggondolatlanságot követett el, amelyekre azóta szégyennel és megbánással gondol. Akkoriban nem törődött a családi kapcsolataival, a különböző partnerektől született gyermekeivel sem, mert a könnyű életmód és a szórakozás vonzóbb volt számára. Elmondása szerint erőszakos magatartása sok nehézséget okozott számára mind bekerülése előtt, mind a büntetés első éveiben, de az, hogy élettársa és két közös gyermeke kitartott mellette, valamint az utóbbi időben megismer keresztény értékek hatására megváltozott, más értelmet adtak életének. Többször megismételte, hogy szeretne jó kapcsolatban kerülni az otthoniakkal, családcentrikussá válni és jóvátenni azt, amit másoknak okozott. A jó magaviselete miatt sok kedvezményt és lehetőséget kapott, ami könnyebbé tette a mindennapokat, de egyre inkább a szabadulás körüli kérdések foglalkoztatták. Beszélgetésünkkor a legnagyobb feszültséget az okozta számára, hogy szerinte élettársa ritkán és általánosságokat ír neki, ami meggátolja családja életének megismerését és kapcsolatuk erősítését. Elmondta, hogy az apai szerepre szeretne felkészülni még kikerülése előtt, és ezért is tartja fontosnak, hogy kommunikáljanak egymással. A családjával való találkozás és megbeszélés, valamint a rövid eltávozás ötletének nagyon örült, segítőkészen adta át azokat az információkat és telefonszámokat, amelyek a kapcsolatfelvételhez szükségesek és vállalta, hogy levélben jelez élettársának arról, hogy segítséget kért kapcsolatuk rendezéséhez.

A börtön parancsnoka lehetőséget biztosított arra, hogy soron következő beszélő alkalmával, ha a család is készen áll rá, a beszélőn kívül egy közös megbeszélésre is sor kerülhessen, amelyen mindazok a családtagok részt vehetnek, akik fontosak lehetnek a szabadság előkészítésében.”


A család felkészítése

„Telefonos egyeztetés után 2009 augusztusában kerestem fel János élettársát és családját, az élettárs szüleinek házában. Egy szép, Tarna völgyi, Heves megyei, közepes nagyságú (négyezer fős) település szélén laknak. A földúton megközelíthető ház és az utca többi épülete elhanyagoltnak tűntek. János élettársa, Mária fogadott, aki egy kissé zavarban volt, szégyenkezve kért elnézést a ház külseje miatt. A fiatal, nagyon vékony és törékeny alkatú nő könnyekkel küszködve kísért be a házba és mutatott be a családjának. A szülei és gyerekei is jelen voltak, valamint időközben egy kisgyerekes rokon is megjelent. A lakásban figyelemre méltó rend, tisztaság és a körülményekhez képest nagyon barátságos légkör fogadott. A beszélgetésen kiderült, hogy a szezonális munkából élő család igyekszik mindent megteremteni a 12 éves fiú és a 14 éves lány számára, hogy ne érezzék apjuk cselekményének és hiányának hátrányait. Ez azonban sokszor erőn felüli erőfeszítést igényelt mindannyiuk részéről, ami a település lakóinak többségéből tiszteletet és segítőkészséget váltott ki. Mária János levélírással kapcsolatos problémáját azzal hárította, hogy mindennapi küzdelmei során már nem marad energiája a levélírásra, majd beszélt arról, hogy szomorúnak és dühösnek érzi magát amiatt, hogy egyedül van, de a párja iránt érzett szeretetéről is. A beszélgetés érzelmi hőfoka megemelkedett, amikor a gyerekek elmondták, miként hatott rájuk apjuk cselekedete és távolléte. János fia könnyekkel küszködve mesélte el, miként bélyegezték meg már kisgyermekként apja miatt, és milyen nehéz számára, hogy ne erőszakosan reagáljon erre, ami elmondása szerint „nem mindig sikerült”, ezért pszichológus segítségét kellett kérniük. ennek ellentételeként a lány nagy ambícióval kompenzálta helyzetük hátrányait és az általános iskolai tanulmányait kitűnő eredményekkel fejezte be. Mária édesanyjának kijelentése tükrözte legjobban a család attitűdjét Jánossal kapcsolatban: „ . . . tettét elítélem, ez bűn, de János egy szeretetre méltó ember, akit bármikor visszafogadunk, mindaddig, amíg a jó szándék fogja vezérelni. Kell a gyerekeknek az apjuk és Marinak is, mert csak őt szereti azóta is”. Őszinte örömmel fogadták a megbeszélés lehetőségét, és mind az öten jelezték részvételi szándékukat.

János és a börtön képviselőinek tájékoztatását követően konkretizáltuk a megbeszélés időpontját, ismertettem annak felépítését, majd mindezt a családnak is visszajeleztem.”


 (a képre klikkelve az kinagyítható és jobban áttekinthető...)

Az előbbi ábrán megpróbálkoztam azzal, hogy valamilyen szinten párba állítsam, összevessem a fogvatartott és családja, családtagjai lényegesebbnek ítélt jellemzőit:
Megállapítható, hogy az érintett fogvatartott egy kifejezetten súlyosnak ítélhető, életellenes bűncselekmény elkövetése miatt került büntetés-végrehajtási intézetbe. Ezzel szemben a családját tekintve tény, hogy rajta kívül senki más nem volt büntetve a családból, ami a hozzátartozókban is erős ellenérzést váltott ki a cselekménnyel szemben, illetve egyfajta szégyenérzet is kialakult bennük a férfi börtönbe kerülése miatt.

A büntetés tartama hosszú, egy tizenöt éves, fegyház fokozatban letöltendő szabadságvesztés  büntetés került kiszabásra a fogvatartottal szemben, és mint korábban említettem, ennek ellenére megmaradtak a családi kapcsolatok, igaz ugyan, hogy az anyagi helyzettől függően behatárolt, némileg korlátozott módon, de mindenképpen érzékelhető formában és intenzitással. 

A börtönbe kerülés utáni kezdeti időszakban a fogvatartott beilleszkedése problémás volt, leginkább a bv. intézet rendjét sértő, veszélyeztető magatartással és cselekményekkel hívta fel magára a figyelmet, számos fegyelmi cselekményt követett el, ami miatt összességében a problémásabb fogvatartottak körébe volt sorolható. Ténylegesen, illetve meg nem erősített fogvatartotti információk alapján is rendszeresen közreműködött tiltott tárgyakkal való üzletelésben, fogyasztásban, hajlamos volt társait kihasználni, tehát egyáltalán nem lehetett a normakövető és együttműködő kategóriába sorolni. Az apa börtönbe kerülése természetesen erős hatással volt a gyermekei fejlődésére, magatartására is. A megismerkedésünkkor 14 éves lánya elmondta, hogy azért választott általános iskolai tanulmányai befejezése után egy pedagógiai középiskolát, mert szerette volna megérteni, feldolgozni, hogy az ő édesapja miért vált bűnözővé, mi vitte rá arra, hogy bűncselekményt kövessen el. A 12 éves kisfiú ezzel szemben maga is magatartási problémákkal küzdött az általános iskolában, mert a társai folyamatosan piszkálták azzal, hogy neki nincs is apja, merthogy börtönben van. A gyermekkel emiatt folyamatos foglalkozásokra volt szükség, a meglévő magatartási zavarok csökkentése és a lelki sérülések feldolgozása érdekében.

A fogvatartott büntetése töltését egy másik büntetés-végrehajtási intézetben kezdte meg, ahonnan később átszállításra került a Balassagyarmati Fegyház és Börtönbe. Az intézetünkbe történő befogadása utáni első időszakban a név kötelez alapon nem feltétlenül a szabályok megtartása jellemezte az elítélt magatartását, majd egy idővel, reményeim szerint a személyi állomány vele való foglalkozásának, annak hatékonyságának eredményeképpen változások következtek be esetében. A súlyosabb megítélés alá eső fegyelmi cselekményektől egy idő után igyekezett távol tartani magát, próbálta nem felhívni magára a figyelmet. Hogy mindez mennyire volt belülről fakadó, tudatos változtatás, vagy mennyiben volt egy érdekvezérelt, konformista magatartás eredménye, azt egyértelműen nem tudom megítélni. Mindenesetre tény, hogy magatartása kezdett együttműködővé válni, amihez vélhetően hozzátartozott az is, hogy érezte a családja támogatását, de azt is, hogy amennyiben nem változtat korábbi életén, akkor akár el is veszítheti őket. 

Idővel a fogvatartott résztvevőjévé vált a különféle csoportos foglalkozásoknak, egyebek mellett konfliktuskezelő és kommunikációs tréningen vett részt, majd bekapcsolódott a Zakeus-programba is. Ez alatt a gyermekei általános és középiskolai tanulmányokat folytattak, élettársa és annak szülei pedig dolgoztak, zömében idényjellegű, szezonális munkákat vállaltak, adott esetben egyszerre többet, annak érdekében, hogy megélhetésüket biztosítsák, a gyermekek iskoláztatását fedezzék és még az elítéltet is támogassák. 

A börtönben lévő fogvatartott a büntetése utolsó szakaszában elfordult a vallás felé, tagja lett az Intézet fogvatartotti kórusának, tehetséges gitárjátékát, zenei fejlődése érdekében mutatott szorgalmát, kitartását használva több alkalommal lehetőséget kapott arra, hogy az intézeten belül felléphessen fogvatartott társai előtt, de külső fellépések rendszeres résztvevője is volt. Számomra is valahol örök emlék marad a fogvatartott arca, amikor az első kinti fellépésén megpillantotta az őt tágra nyílt szemmel néző gyermekek arcát, a Reménysugár Gyermekotthon lakói számára előadott gyermeknapi műsor során. Ezután több templomi koncerten játszott, de a gyermekek előtt és a szociális otthonban is több előadás részese lehetett.        



A bemutatás egyelőre legyen ennyi, mint ahogy mára befejezem az írást. A következő alkalommal itt folytatom a történetet, egészen pontosan a családtagok közötti első resztoratív megbeszélés ismertetésével. És végezetül szeretném kiemelni, hogy a CsDCs bemutatása során felhasználtam a MEREPS-projekt kapcsán összeállított könyvet, melynek címe: "Konfliktuskezelés elítéltekkel - kézikönyv a mediáció és helyreállító igazságszolgáltatás alkalmazhatóságáról a büntetés-végrehajtásban". Emiatt köszönettel tartozom a Foresee Kutatócsoportnak, Dr. Fellegi Borbálának és Negrea Vídiának egyaránt.